Rolleiflex SL35

Igazi Rollei minőség a kisfilmes SLR világban. Hamisítatlan, robosztus, német mechanika, melyet a gép kézbevételekor azonnal érez a fotográfus. Az objektíveket a Zeiss és a Schneider gyártotta, a redőnyzárat a Rollei tradíciótól eltérően, maga a Rolleiwerke.

Hogyan értsük a fenti mondatot? Ismerve a Rollei művek gyártási programját, a legtöbb gépükben központizár volt a megvilágító szerkezet. A Rolleiflex SL66-os szériában azonban redőnyzárat találunk és ugyancsak redőnyzár került a kisfilmes, egyfényaknás tükörreflexgépben is. Az SL66-os esetében szinte semmi sem igazolja a redőnyzárat, hiszen a középméret világában a központizár az uralkodó. Mindezt a divatfotó és a vakutechnika indokolja. Az SL66-os sikertelenségének egyik oka valószínűleg éppen a redőnyzár volt és ebben sok szakíró kollégám is egyetért. Ugyanakkor a redőnyzár szerkezetét kisfilmre könnyen lehetett adaptálni, így értelemszerűen lehetett csökkenteni a redőnyzárak fajlagos előállítási árát úgy, hogy nem volt jelentős többletköltség az áttervezés és a tesztelés a kisebb zárak esetében. Való igaz, a mechanikus Rollei redőnyzárak megfeleltek a minőséggel egybefonódott hírnévnek.

Sajnos a Rolleiflex SL35 rossz időben érkezett a piacra! 1970-ben ugyanis, két évvel a nyitott fényrekesszel mérő Konica Autoreflex T megjelenése után, amikor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a vezető japán cégek hamarosan piacra dobják a nyitott rekesszel mérő gépeket, az SL35-ös már kissé elavultnak számított. Ugyan van előnye a munkarekeszes fénymérésnek is, a piaci trendekkel azonban nehéz vitatkozni, mert azokat nem a józan ész, hanem a „trendi”-ségre törekvés és az ezzel összefüggő vásárlói nyomás diktálja. Mindemellett: nyitott rekesszel mégiscsak gyorsabb és kényelmesebb dolgozni. Ugyanebben az időben a megvilágítási automatika is létezett és a japán cégek már a következő évben piacra dobják az automata modelljeiket. Végül: a rolleiflex SL35-ös egy egészen új bajonetfoglalatot vezet be a piacra akkor, amikor a vásárlói nyomás a foglalatok racionalizálására szorítja a gyártókat. Ha Tamron Adaptall vagy Vivitar T2 és T4 típusú adapter létezik az adott vázhoz, akkor az eladási számok jelentősen növekednek. Készül egyébként M42x1 mm Pentax/Praktica és M39x1 mm (Leica) adapter az SL35-öshöz, majd később megjelennek a Tamron és Vivitar verziók is, de utóbbiak már túl későn érkeznek a Rolleiflex SL35 kisfilmes tükörreflexgépek megmentésére. 1978-ban ugyanis megjelenik az utolsó gép, a Rolleiflex SL35E és két év múlva véget ér az SL35-ös széria sorozatgyártása. Ezután a cserélhető magazinos Rolleiflex SL 2000, SL 2000F, majd az SL 3003 és SL 3001 sorozatgyártása kezdődik és egészen a ’90-es évek elejéig tart.

A Rollei SL35-ös azonban megérdemli a figyelmet. Gumivászon redőnyzárján 1 s - 1/1000 s közötti záridőket állíthatunk be. Szinkronidő: 1/60 s. X és FP szinkronhoz két, külön szinkroncsatlakozó hüvelyt találunk a gépen. Vakupapuccsal az SL35-ös még nincsen felszerelve, de ez még abban az időben nem jelent hátrányt, hiszen a gépet megvásárló igényes fényképészek nyeles villanókkal dolgoznak. A zár időképzése mechanikus, így nem függünk az áramforrástól.

A gépnek nagy, világos keresője van. A TTL fénymérés CdS cellával történik, a mérés karakterisztikája középrehangsúlyozott. A Rolleiwerke és a német hagyományoknak megfelelően, a műszert a Rolleinek, a Gossen mérőműszergyár gyártja - a fénymérőgyártás egyik koronázatlan királya. Emiatt megbízható és nagyon pontos. Egyetlen problémát az okozhat, hogy a CdS cella is elöregedhet. Így ha olyan vázat fogunk ki eme ritka kamerából, melynek rossz a fénymérője, akkor a fénymérő használatáról le kell mondanunk. Javítható egyébként, a Gossen cellát vagy egyéb alkatrészt is legyárt, de sajnos az ilyen szolgáltatás igen sokba kerül. Ez a fajta hozzáállás egyébként nem szokatlan a többi patinás német gyártótól sem: Linhof, Schneider, Leitz…

Az objektívprogram 25 mm-től 200 mm-ig terjed az első időkben, majd 16 mm-től 400 mm-es tartományig teljesedik ki. A rendszer élettartama alatt két objektívsorozat létezik. A világhíres, ámde drága Distagon-Planar-Sonnar sorozat mellett gyártanak egy olcsóbb típust is Szingapúrban, melyet Rolleinar néven lehet megvásárolni. Néhány Schneider-Kreuznach objektív is kiegészíti az illusztris kinálatot. Ezekről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Rolleiwerke 1972-ben a Zeiss gyártól megveszi a Voigtländer márkanevet és a Voigtländer fejlesztéseket, így a teljes Icarex fényképezőgépsorozat és a Voigtländer objektívek is a gyár tulajdonába kerülnek. Ezeket az objektíveket az eredeti Voigtländer néven gyártják tovább, így a Skoparex-Ultron-Dynarex szériát is megvásárolhatják gépükhöz a Rolleiflex SL35 tulajdonosok. A Voigtländer objektívsor minősége is kiváló. Aki tehát az SL35-ösre teszi a voksát OldTimer-esként, annak nem lesz gondja a felvételek tűélességével.

Térjünk vissza a Voigtländer adásvételére, mert fontos momentum a Rolleiwerke történetében. Amikor 1972-ben gazdát cserél a márkanév és a know-how, a Rolleiwerke kimutatásai szerint igen magas a gyártási költség az egyébként kitűnő Icarex gépeken. Csakúgy, mint a Rollei saját gépein. Emiatt az ici-pici Rollei 35-ös gyártása is keletre kerül, Szingapúrba, ahogyan a Rolleiflex SL35 sorozat gyártása is. A Rollei Singapore később egyébként objektíveket is gyárt. 1974-re készen van az utolsó Icarex áttervezése (Icarex SL706), mely nyitott rekesszel mér fényt. Ez a gép a Voigtländer VSL1-es, M42-es foglalattal, majd 1975-ben megjelenik a Voigtländer VSL-1 BM.

Ugyanebben az időben, pontosabban 1974-ben megjelenik a Rolleiflex SL350-es, mely az SL35-től annyiban tér el, hogy nyitott rekesszel mér fényt. Ettől az időponttól kezdve a Voigtländer VSL és a Rolleiflex SL35 fényképezőgépek gyakorlatilag csak külsejükben térnek el egymástól. A Rolleiwerke így egyetlen fényképezőgépet tulajdonképpen kétféle márkanév és külső alatt forgalmazott. 1976-ban a csak fekete színben kapható Rolleiflex SL35M jelent meg a piacon a Voigtländer VSL-2-vel, mely már csak bajonet foglalatos verzióban volt kapható. Ez a gép igazából csak a folyamatos átmenetet képviselte és az új verziókra éhes piac gazdasági nyomása miatt jelent meg. Ugyanis még 1976 végén piacra került a Rolleiflex SL35ME és a Voigtländer VSL-2 Automatic, melyek zárja már elektronikus időképzéssel működött, egészen 4 s-os hosszú időig. Ez a gép volt az első elektronikus redőnyzárja a Rolleinek, és az első gépe, mely automatikával volt felszerelve. A gép elektronikája jóval megbízhatóbb, mint kortársaié, azonban igen hamar fogyasztja el az elemeket és az automatika kikapcsolása után nem használható a fénymérő. Azaz: manuális üzemmódban nincs fénymérőnk. Ez persze nem válik előnyére a gépnek. 1978-ban az utolsó gép is megjelenik a sorozatból, a Rollei SL35E, illetve a Voigtländer VSL-3-E. Az utolsó típusnak fémredőnyzárja volt, egészen 16 s-os megvilágítási időig, 1/125 s-ra csökkent a szinkronideje, SBC cellával mérte a fényt és manuális üzemmódban is működött a megvilágításmérője.

Hazánkban sajnos kevés Rolleiflex SL35-ös és leszármazottja van, de a gépek külföldön sem sokkal elterjedtebbek. Különösen a csereobjektívekre kell sokat „vadászni”. Aki azonban az alapobjektívvel és egy-két további csereobjektívvel megelégszik, az nyugodtan megveheti a gépet. Gyakran találunk ugyanis a ritkább objektívcsatlakozással felszerelt típusokból teljes szettet, hiszen az objektíveket külön nehéz értékesíteni. Sok sikert kívánok használatukhoz, hiszen megbízható, robosztus, és ami fontosabb: igen jó objektívekkel felszerelt fényképezőgépek.

Török György

fotográfus